Ez most annyiban lesz "szürreális Anglia", hogy Dániában történik. Megértésüket köszönjük.
Az év elején sikerült jegyet vennem pár nyári, londoni rockkoncertre, ami után elgondolkoztam, a kedvenceim közül melyik zenekart lenne jó még élőben látni, amíg még aktívan zenélnek. Biztos nem figyeltem eléggé az elmúlt évtizedben, ezért csak most derült, hogy az R.E.M. már feloszlott, az AC/DC pedig akkoriban már Axl Rose-zal turnézott; egy Brian Johnson nélküli AC/DC viszont nem érdekelt túlzottan. Rákerestem az Aerosmith-re is, és kiderült, hogy épp jönnek Európába, ráadásul valamiféle búcsúkoncertet (Aero-vederci Baby) sugalló túra-elnevezéssel. Őszintén megvallva nem ismerem a teljes Aerosmith életművet, de a Get a Grip-et, a Pump-ot és pár Best of albumot ronggyá hallgattam az elmúlt 25 évben, szóval egyszer - vélhetően először és utoljára - hallanom kellett őket.
Anglia, Donington Park: jó messze van tőlünk, és egyébként is öreg vagyok én már egy szabadtéri, porfelhőbe (rossz esetben sártengerbe) burkolózó fesztiválhoz. Tavaly azzal került be a hírekbe az egyik ilyen fesztivál, hogy 15 órás dugó alakult ki a hozzá vezető utakon. Kösz, de nem.
Dublin: már nem voltak jó jegyek, a hotelszobák ára az egekben, a reptér messze a koncerthelyszíntől. Végül az döntött, hogy Gatwickről Koppenhága könnyen elérhető, és volt a közelben elfogadható hotelszoba, a reptér pedig csak egy köpésre.
S lőn, egy szép júniusi napon ott sorakoztam a Royal Arena bejáratánál, ahová a pár héttel korábbi manchesteri események ellenére egyetlen egyenruhás rendőrt sem vezényeltek ki, de még rendezőből és biztonsági őrből is alig mutatkozott néhány. Az előzenekarról (Rivals Son) velem együtt a nézők 99%-a most hallott először, igen, ekkora tuskók vagyunk. Egy erős felvezető szám után szinte minden daluk egy rockosított eurovíziós dalfesztivált idéző borzadály volt. De most komolyan, jelentkezzen, aki ezt például végig bírja hallgatni anélkül, hogy elrágná a saját torkát. Na mindegy, végül elköszöntek a fiúk, és szép lassan megtelt a sportcsarnok (hivatalos fotó):
Egy óra szünet után elsötétült a terem, és végre belecsapott a lecsóba az Aerosmith. A Let the music do the talking és a Young lust jó energikusra sikeredtek, de érződött, hogy mindenki a legnagyobb slágereket várja.
Ez meg is történt, jött a Crying, amit szünet nélkül követett a Livin' on the edge, ami tényleg nagyon jól szólt. Fel is vettem egy krumplival, egy búvárharang alól:
Szóval élőben azért jobb volt a hangzás. Egyébként MINDENKI non-stop fényképezett és videózott, a rendezők nem is próbáltak tenni ellene. Nálam csak az említett krumpli volt, csak párat kattintottam vele:
A zenekar zúzott tovább, jött a másik két kedvenc, a Janie és a Mama Kin, ezektől még a fagyos északiak is felengedtek egy kicsit. Itt azért már sejtettem, hogy ezek a 70 felé tendáló "öregemberek" nem búcsúzni jöttek ide, főleg Steven Tyler pörgött fáradhatatlanul. Mivel időnként csak egy karnyújtásnyira ment el tőlem, tanúsíthatom, hogy nem csak az energiája, de a ráncai sem vallanak egy 69 évesre. Félidőben még így nyomta végig a Mama Kin-t (ismeretlen nézőtárs videója):
Ugyanez egy másik szögből is megnézhető a Facebookon.
Pár lassabb szám alatt a zenekar rápihent az alapszakaszt záró Rag Doll-ra és a Dude looks like a ladyre, és ha jól emlékszem, akkor előbbinél nem sikerült az első sort beleénekelni a mikrofonba, mert Steven Tyler kezéből elrepült a mikrofonállvány. A reakciójából ítélve a mindig a nyomában járó operatőr kamerakábele ránthatta el az állványt, ami miatt a koncert hátralévő részében Tyler - persze vicces módon - folyamatosan üldözte a srácot. Amikor összeakadtak a színpadon, ilyen jelenetek játszódtak le:
- Steven Tyler mikrofonállvánnyal gyomrozza az operatőrt.
- Steven Tyler közvetlen közelről gyermeknemzést imitál a kamera optikájába.
- Steven Tyler bemutatja a zenekar tagjait, majd az operatőrt is, akinek a nyaka köré tekeri a kábelt és vadul fojtogatja. Egy kép erejéig emlékezzünk meg őróla is, ahogy szokás szerint épp küzd a kábeleivel:
A bemutatással véget is ért a koncert, de még mielőtt levonulhatott volna a zenekar, már hozták is a nagy fehér zongorát a ráadáshoz, így a közönség már annyira nem volt motiválva egy hangos vissza-visszára, inkább türelmesen megvárta, amíg a tagok pár perc után visszafáradnak a hangszereikhez, és részben a zongora tetején állva levezénylik a Dream On-t (elég masszív kis zongora lehetett).
Zárásként még kicsit megmozdult a tömeg Walk This Way-re, aztán különösebb felhajtás nélkül az Aerosmith végleg levonult a színpadról. Összességében egy nagyon profi előadást nézhetett (videózhatott) végig az elég lagymatag dán közönség, de Joe Perry gitárjátékáért és Steven Tyler fáradhatatlan show-jáért érdemes volt élőben is megnézni és meghallgatni őket. Ezen az oldalon valaki összegyűjtött egy csokor videót, aki esetleg még többre vágyik.
Hétvégén jön Axl Rose, Slash és Duff a London Stadium-ba, őket 25 évvel ezelőtt a Népstadionban láttam együtt utoljára. Krosszin` máj fingersz, ahogy az ánglius mondja... Ja, és mekkora királyság lenne két héten belül kétszer hallani élőben a Mama Kin-t :)
